Önkéntesek az iskolákban – Avagy vége lesz a tanítás professzionalizálásának?

2009. június 17.

Az iskola életében több olyan feladat jelenik meg, amely egyre kevésbé fér be a pedagógusok napi munkaidejébe. Vannak tevékenységek, amelyekhez nem mindig elégséges a pedagógiai kompetencia. Ezt a problémát próbálja kezelni az önkéntesen dolgozó – többnyire – nem pedagógiai szakemberek iskolai jelenléte. A cikk bemutatja, hogy a különböző országokban az iskolai élet mely területein, milyen módon vesznek részt az önkéntesek. Az írás egyik legérdekesebb része a kortárs önkéntesek iskolai tevékenységének, a tanulók közhasznú iskolai munkavégzésének felvillantása.

Önkéntesek az iskolákban

Avagy vége lesz a tanítás professzionalizálásának?

„Az iskoláztatás mennyiségi növekedése olyan módon is hatással van az iskola világára, hogy csökken a távolság egyrészt az iskolák és a pedagógusok, másrészt az iskolák és a társadalom között. Egyre többen kerülnek ugyanis valamiképpen közvetlen kapcsolatba az oktatás világával, és némelyeknek magasabb a képzettségi szintje, mint az ott tanító pedagógusoké. Az oktatási folyamat során tehát az iskola mindinkább elveszti korábbi »misztikus« jellegét.”

Milyen lesz a jövő iskolája?¹

Hosszú volt az oktatás, illetve a nevelés professzionalizálódásának útja. Valamikor a 18. század végén indult el ez a folyamat Európában²: a nevelő, a tanár addig képesítéshez nem kötött foglalkozásának olyan kötelező normái lettek, amelyeket csak meghatározott intézményekben lehetett megszerezni. A 19. század második felére aztán kialakultak a tanári pálya máig érvényes főbb jellegzetességei, megteremtődött a tanári hivatás szocioökonómiai státusa, és nagyjából kialakultak a tanárok foglalkoztatásának – többnyire intézményes – keretei is. A pedagógusfoglalkozással szembeni elvárásokat pedig ezek az intézmények annyira szigorúan vették, hogy hosszú időn keresztül szinte lehetetlenné is vált pedagógusi munkát vállalni megfelelő szakmai képesítés nélkül.³

Az utóbbi időben azonban a nemzetközi szakirodalomban több olyan közleményt lehet olvasni, amelyek arról adnak hírt, hogy az iskolai életbe, a nevelő-oktató munka folyamataiba egyre több külső szereplő is bekapcsolódik. Az iskola világának új szereplői az önkéntesek⁴, akik néha egyedül, többnyire azonban egy-egy civil szervezet hátterével, annak képviseletében vállalkoznak az intézményen belül különféle feladatok elvégzésére. Részvételük egyrészt azért válik egyre fontosabbá, mert különböző okok miatt – a tanárok növekvő terhei, a csökkenő pedagóguslétszám, az egész napos iskolai ellátással összefüggő speciális feladatok sokasága – az iskola személyzete sok feladatot nem vagy csak nehezen tudna megfelelően ellátni. Másrészt az iskolák életében egyre több olyanfajta tevékenység is helyt kap – hobbiprogramok szervezése-irányítása, különféle szociális szolgáltatások biztosítása –, amelyekre a testületen belül nincs megfelelő szakember, és a jövőben sem várható képzett szakember alkalmazása.

Ezt ismerte fel a munkáspárti kormány Nagy-Britanniában, amikor 1974-ben egymillió fontot biztosított az oktatási intézményeknek a különféle hátterű iskolai önkéntesek bevonását biztosító szervezeti feltételek kialakítására. (Szakmai magyarázatok⁵ szerint az önkéntesek akkori bevonása egyértelműen annak hivatalos tudomásulvétele volt, hogy az iskolai nevelőtestületek lehetőségei sok tekintetben meglehetősen korlátozottak voltak.)

Vannak azonban egyéb, iskolán kívüli okok is, amelyek a különféle felnőtt önkéntesek – elsősorban a szülők és szülői szervezetek – intézményen belüli jelenlétének és közreműködésének folyamatosan növekvő igényét magyarázzák. Például az iskolai minőségbiztosítás rendszerének kialakítása során a szülőnek is lehetősége van arra, hogy kifejezze az iskolával szembeni konkrét elvárásait, ami gyakran együtt jár az oktatási folyamatban való közvetlen részvétel törekvésével is. Gyakori tapasztalat az is, hogy az iskolák a szülőket is bevonják a gyerekek házi feladatainak elkészít(tet)ésébe,⁶ ami az intézményen belül a háromcsatornás partnerség kialakulásához vezet; vagyis lehetőséget ad a tanárok, tanulók és szülők folyamatos együttműködésére.

Ez a folyamat sok helyütt már olyan méreteket öltött, hogy szükségessé vált az iskolai önkéntesek tevékenységének törvényi szabályozása. Így vezették be 1990-ben az amerikai Kentucky államban⁷ azt az oktatási reformtörvényt, amely – egyebek között – rendelkezett az iskolák munkáját segítő önkéntesek tevékenységének kiterjesztéséről, valamint az önkéntesek szakmai felkészítését biztosító segédkönyvek készítésének és kiadásának az oktatásirányításra háruló kötelezettségéről is. A 2003/2004-es tanévben pedig az amerikai New York város állami iskoláiban elindított Children First Program reformjai között is nagy hangsúllyal szerepel a szülők önkéntesként való bevonása az iskolai feladatok megoldásába.

Önkéntesek közreműködésére azonban nemcsak a közoktatási intézmények tartanak igényt; sok helyen és sokféle szerepet kapnak a felnőttoktatásban is. Köztudott, hogy az önkéntesek milyen óriási szerepet játszottak a II. világháború utáni esztendőkben (és játszanak ma is) az írástudatlanság felszámolásában (különösen az önkéntesek Peru, Barbados, Chile, Mexikó analfabétáival való foglalkozásainak eredményeiről számolnak be az ezzel kapcsolatos, internetre is feltett közlemények). A sok migránst befogadó országok önkénteseiről is tudjuk, milyen hatékonyan működ(het)nek közre például a bevándorlók nyelvi felzárkóztatásában. Erre utal az is, hogy Dánia már 1968-ban szükségesnek látta a felnőttoktatásban részt vevő önkéntesek működésének törvényi szabályozását.⁸ Vitathatatlan sikereik voltak az önkénteseknek az írásbeli műveltség évének és évtizedének az UNESCO által összefogott kampányfeladataiban is.⁹ 1983 óta az Egyesült Királyságban kampány nélkül is csak e területen 326 felnőtt önkéntesekből álló segítőszervezet működik. 1985 óta már Bangladesh is fogad hasonló szándékú önkéntes támogatókat, és a thaiföldi Yomtienben 1990-ben megtartott világkonferencián elfogadott program (Education for All!)¹⁰ ugyancsak határozottan utalt arra, hogy önkéntesek nélkül ezek a célkitűzések nehezebben és jóval hosszabb idő múlva valósulhatnának meg.

Végül, de nem utolsósorban meg kell említeni az önkéntesek iskolai szerepének erősítését szükségessé tevő társadalmi folyamatot is, az ún. szociális tőke általános romlásának tendenciáit. E tapasztalatok miatt egyre erősebb az igény arra, hogy a szocializáció feladatait is – mind nagyobb mértékben – az iskola vegye át. A szocializáció feladatainak átvállalására való törekvés – vallják a döntéshozók – egyáltalán nincs ellentétben a kognitív fejlesztés szintén folyamatos előtérbe helyezésével; ugyanakkor felhívják a figyelmet arra, hogy az oktatási intézményekben elért/elérhető kedvező vagy kedvezőtlen eredmények a lakosság és a helyi közösség igen széles köreiben terjed(het)nek tovább. „A lakás, a munka és a városi szolgáltatások közötti funkcionális elkülönülés, az új urbánus alakzatok és a földrajzi mobilitás egyre nehezebbé teszi a társas közösségek szomszédsági alapon való kiépítését. Társadalmunkban tehát a szomszédsági szinten szervező erő egyre inkább az iskola, az általános és a középiskola, valamint a gyermekfejlesztő központ lett” – magyarázzák e funkció fontosságát az OECD Oktatási, Foglalkoztatási, Munkaügyi és Szociális Igazgatósága által létrehozott program szakemberei is.¹¹

Vagyis ez azt is jelenti, hogy az iskola mint alapvető szociális központ megfelelő működéssel képes lehet akár meg is állítani a szociális tőke már említett romlásának folyamatát; mindenesetre az OECD fentebb már hivatkozott futurológiai forgatókönyvei¹² közül az egyik, meglehetősen optimista forgatókönyv, az ún. reskolarizációs változat pontosan ezzel számol. Ennek köszönhetően pedig az iskola segítségével általában is csökken(hetné)nek majd az egyenlőtlenségek, erősödhet a sokféleség, és ismét nőhet majd a szociális kohézió ereje.

Kikből lesznek önkéntesek?

Nincs pontos recept arra vonatkozóan, kikből lesznek önkéntesek. Amit általában el lehet mondani róluk, hogy nagyon következetesen képviselnek valamilyen morális vagy vallási meggyőződést, ennek érdekében nemcsak tájékoztatni, hanem – saját példájukkal – valamiképpen befolyásolni is akarják a közvéleményt. Működésüknek nagyon fontos eleme a minden egyes állampolgárra kiterjedő demokratikus lehetőségek bizonyítása és kihasználása, illetve a társadalom segítésének szándéka, a közjó érdekében vállalt feladatok elvégzése. (Sokuknál azonban az önkéntes munka vállalásakor az altruizmus helyett egyfajta önérdek – nyílt vagy titkolt – vállalása is érvényesül.)

Az önkéntesek természetesen – akár egyénileg, akár csoportosan végzik munkájukat – nem kapnak fizetést, ezért érthető, ha az is megállapítható róluk: ők általában a társadalom magasabb szociokulturális szintjein elhelyezkedő csoportok tagjai közül kerülnek ki; vagyis azok közül, akik rendelkeznek akkora anyagi függetlenséggel, hogy „megengedhetik” maguknak a pénzügyi ellentételezés nélkül végzett időráfordítás és munka luxusát is.¹³

Az önkéntes munka nyilvánvalóan időigényes elkötelezettség; ezzel kapcsolatban sokan azt gondolják, hogy az önkéntesek között tekintélyes arányt képviselnek a munkaerőpiacról kiszorult, de önmaguk és a társadalom előtt hasznosságukat bizonyítani akarók, a munkanélküliek. Nos, a különböző vizsgálatok¹⁴ egyáltalán nem ezt a feltételezést igazolják, sőt megállapították, hogy több közöttük a folyamatosan dolgozó, munkaviszonyban álló személy, mint az olyan személy, aki – időlegesen vagy véglegesen – a munkaerőpiacon kívülre került. A másik ilyen feltételezés, hogy az önkéntesek között több a nő, mint a férfi. Nos, a vizsgálatok ezt is korrigálták; az adatok ugyanis az iskolai munkában részt vevő önkéntesek körében hozzávetőleg azonos férfi-nő arányt mutatnak. Az a hiedelem is tévesnek bizonyult, hogy az önkéntesek többnyire szakképzetlenek; ellenkezőleg: a harmadik világban, az analfabetizmus felszámolásán munkálkodó önkéntesek általában a szakképzett pedagógusok közül kerülnek ki, akárcsak a rendszerváltó országokba érkezett, az orosz nyelv hegemóniáját kiváltandó békehadtestek angol, francia és német nyelvet oktató képviselői is. (Mindez persze nem jelenti azt, hogy az önkéntesek munkájától – adott helyzetekben – ne várnának el fizikai készségeket és erőfeszítéseket is.)

De visszatérve az önkéntes tevékenység időigényére, a már említett 1997-es felmérés egyéb érdekességeket is feltárt. Nemcsak azt, hogy például az azt megelőző másfél évtized során csökkent az önkéntesek százalékaránya, hanem azt is, hogy akik továbbra is készek voltak idejükből-energiájukból ezekre a feladatokra áldozni, azok láthatóan több időt, a korábbi, átlagosan heti 2,7 óra helyett immáron legalább 4 órát fordítottak az önkéntes tennivalók ellátására.¹⁵ De szerepet játszik az időtényező az önkéntes tevékenység egy másik megközelítésében is; a szakirodalom ugyanis megkülönbözteti a rövid, a közép- és a hosszú távú önkénteseket. E kategóriák részint az elvégzendő feladat(ok) milyensége, részint a feladatot ellátni kívánó személy egyéni ambíciói függvényében alakulnak ki.

S hogy milyen emberi tulajdonságokkal kell az oktatási intézményekben tevékenykedő önkénteseknek rendelkezniük? A kevés általánosítható elvárás szerint¹⁶ az önkénteseknek

• szeretniük kell a rájuk bízott gyermekeket, fiatalokat, felnőtteket;
• megbízhatóaknak;
• rugalmasnak kell lenniük; és
• tiszteletben kell tartaniuk a mások irántuk tanúsított bizalmát.

Viselkedésükben az alábbiakra legyenek minden esetben tekintettel:

• akár fiatalok, akár idősek, legyenek barátságosak;
• legyenek egészségesek, erkölcsileg kikezdhetetlenek;
• érdekelje és lelkesítse őket vállalt munkájuk;
• működjenek mindig együtt az iskola nevelőtestületével;
• legyenek segítségére az iskolát körülvevő tágabb közösség tagjainak is.

Természetesen következetes és szigorú etikai elvárások is vannak az önkéntesekkel szemben:

• nem élhetnek vissza a gyermekek (és senki más) bizalmával;
• nem használhatják magáncélokra az iskolai felszereléseket;
• nem erőltethetik rá politikai vagy vallási meggyőződésüket a gyermekekre.

Külön intelmek fogalmazódtak meg az iskolai önkéntesek számára a tanulók közt végzett munka eredményessége és – bizonyos értelemben – saját személyük védelme érdekében:

• ne adják meg címüket, telefonszámukat a gyermekeknek;
• ne találkozzanak velük iskolán kívül,
• ne fogadjanak el tőlük ajándékokat, és ne is adjanak nekik;
• kerüljék a gyakori és hosszadalmas négyszemközti foglalkozásokat;
• a közös munka során a helyiségben rajtuk kívül lehetőleg más is legyen jelen stb.

E figyelmeztetések szándéka világos: biztosítják az önkéntesnek az objektivitásához és a feltöltődéséhez szükséges kívülállást, a szerep betöltéséhez szükséges hitelességet és függetlenséget. E magatartási szabályok áthágását pedig sokszor maga az iskola, még gyakrabban a küldő – azaz az önkéntes munka hátterében álló – civil szervezet szankcionálja is.

Kortárs önkéntesek

Külön kell szólni az iskolai élet azon szereplőiről is, akik az önkéntes tevékenységgel nemcsak találkoznak, hanem azt kortársaik körében bizonyos vonatkozásokban maguk is gyakorolják.¹⁷ Ők azok az általános és középiskolás fiatalok, akiket az iskola oly módon készít fel a társadalmi integrációra, hogy már tanulóként bevonja őket az iskolában szükséges különféle szociális, közhasznú és közösségi feladatok ellátásába. Ezzel a szemlélettel az önkéntes munkában rejlő pedagógiai lehetőségek kihasználását is megvalósítják. Tudunk annak a Franciaországban már évtizede alkalmazott eljárásnak a sikeréről, amely 12 éven feletti tanulók mediátornak való felkészítése révén rövid idő alatt látványosan csökkenteni tudta az iskolán belüli erőszakos cselekmények számát és súlyosságát, és arról is, hogy sok helyütt a drogprevencióban is szerephez jutnak a gyermekközösségek jól felkészített kortárs segítői is.

Milyen területeken dolgoznak leggyakrabban az önkéntesek?

Az önkéntesek – egyebek között – kiegészít(het)ik¹⁸ az iskola különféle, fizetett, professzionális alkalmazottainak a munkáját, esetenként helyettesíthetnek hiányzó szakembereket is; kiegészítő szolgáltatásokat nyújt(hat)nak a speciális szükségletű tanulóknak; gondoskodnak a gyermekek számára szervezett, tanítás utáni, illetve tanításon kívüli szabadidős, valamint rekreációs programokról. (Akárhogyan működnek is, aktivitásuknak köszönhetően még a tanár/tanuló arányszám is javul, az a statisztikai indikátor, amely egyes kutatók szerint az oktatási rendszer fejlettségének egyik legfontosabb mutatója.)

Az előbbiekben is idézett összefoglaló¹⁹ például a következő hat területen határozza meg az iskolák önkénteseinek működési lehetőségeit:

• különféle speciális témák iránti érdeklődés kielégítése és a hobbitevékenységek irányítása,
• különféle iskolai szolgáltatások biztosítása (nagyon gyakori – például – a tanulók iskolába és hazaszállításának vállalása);
• tanácsadás (pályaválasztási, illetve különféle jogi kérdésekben);
• szociális segítségnyújtás (ez az iskolai nevelőmunka egyik olyan területe, amelyen önkéntesek működnek: egy angliai város százezer lakosára például háromszáz olyan önkéntes csoport jut, amelynek tagjai kizárólag az iskolások szociális problémáinak megoldásával foglalkoznak²⁰);
• szakmai-foglalkoztatási kérdések (munkahelykeresés segítése);
• közösségi feladatok (például iskolai klubprogramok, környezetvédelmi akciók szervezése).

Van azonban az oktatási intézmények önkéntes segítésének egy olyan formája, amely nem annyira tevékenységben megnyilvánuló segítséget jelent, hanem elsősorban vagy kizárólag anyagi támogatást. Ennek a filantrópiának – több évszázados története során – főként a felsőoktatási intézmények voltak a haszonélvezői: 1636-ban például az amerikai John Harvard a vagyona felét egy egyetem alapítására hagyományozta; 1890-ben az első végzett hallgatók nagy összegű adománnyal támogatták a Yale Egyetemet, és köztudott az is, milyen hatalmas anyagi biztonságot jelentettek a chicagói egyetemnek John D. Rockefeller dollármilliói.²¹ Az utóbbi évtizedekben-években azonban változni látszik a helyzet; a civil kezdeményezéseknek – alapítványok létrehozásának, nonprofit szervezetek működtetésének – köszönhetően már egyre több közép-, sőt általános iskola is részesül(het) régi tanulóinak, a társadalom különféle csoportjainak az anyagi támogatásában.

Az önkéntesek bármiféle aktivitásának igénybevételét – természetesen – minden iskolának jóvá kell hagyatnia a tanári testülettel, az iskolatanáccsal és a fenntartó intézmény illetékeseivel. S mivel tevékenységükért nem jár fizetés, ezeknek a hivatalos grémiumoknak nem szabad szem elől téveszteniük azt a kötelezettségüket, hogy minden önkéntesnek – személynek és szervezetnek egyaránt – minden esetben meg kell köszönniük a munkáját.²²

Az intézményeknek pedig világossá és érthetővé kell tenniük önkéntes segítőikkel szembeni elvárásaikat. Mondjuk úgy: valamit tesznek is azért, hogy a várt segítséget a kívánt módon professzionalizálják. Mindenesetre erre utal az a számtalan tájékoztató kiadvány, felkészítő tanfolyam, amelyekről az önkéntesek iskolai szerepléséről beszámoló közlemények hivatkozásai kapcsán korábban már szóltunk.²³

És a jövő?

A nevelési-oktatási intézmények különféle problémáik megoldásához – láthatóan – sok segítséget kaphatnak és kapnak az önkéntesektől, és az e területen végzett megfelelő propagandatevékenységnek, valamint az életkörülmények kívánatos alakulásának eredményeképpen számítani lehet arra is, hogy az önkéntesek részvétele a jövőben az iskolai élet több területén is növekedni fog. A pedagógusok munkáját azonban – remélhetőleg – soha sehol sem fogják önkéntesekkel kiváltani.

Összeállította: Mihály Ildikó